Parketta fektetése

A parketták fektetésére alapvetően három lehetőség van és adódnak ezek kombináció is:

Ragasztás, szegezés, úsztatás.

A helyiség klímájára a fektetési munkálatok alatt is ügyelni kell. Az ideális hőmér­séklet 20 °C körüli, a relatív páratartalom pedig 50-60%.

Bárhogyan is fektetjük le a padlót, minden esetben szükség van körben egy 1-2 cm-es dilatációs hézagra, melyet aztán a szegélyléccel le tudunk takarni.

Ragasztás

A parkettaragasztók igen széles skálája áll rendelkezésre a kereskedelemben, mind technológiailag, mind pedig minőségben, ill. árfekvésben. Külön szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a régebben parkettaragasztóként is alkalmazott különféle bitumen származékok nem alkalmasak parketta ragasztására, amit egyes gyártók fel is tüntetnek a termékek dobozán. Ennek ellenére még mindig sokan alkalmazzák napjainkban is.

A ragasztás a szögeléssel történő fektetéshez képest erősebben rögzíti a faburkola­tot az aljzathoz, az így lefektetett fapadló kevésbé hajlamos a recsegésre. Ugyanakkor a felület nem lesz olyan rugalmas, a fa természetes mozgása korlátozottabb. A ragasz­tás jellegéből adódóan a burkolat nem szedhető vissza sértetlenül, csak igen csekély arányban. A korábbi, bitumen származékkal ragasztott parkettákat, ha túlzottan össze­száradtak, ugyan aránylag csekély pótlással felszedték és újból fektették, de napjaink jóval erősebb és megbízhatóbb ragasztói ezt már nem teszik lehetővé. Megfelelő technológiai fegyelem esetén, nincs is szükség erre.

A diszperziós ragasztók fára történő alkalmazása a vizes bázisuk miatt csak igen kö­rültekintően és inkább a helyszínen történő felületkezelések esetében ajánlott, hiszen a víztartalmuk miatt dagadást és akár a fektetést követő néhány napon belüli felpúposodást okozhatnak. Célszerű a ragasztást követően addig várni, amíg a nedvesség a fán keresztül eltávozik és ezt követően csiszolni, ill. a felületkezelést elvégezni. A szüksé­ges várakozási idő függ az aktuális levegő relatív páratartalmától, a hőmérséklettől, az alkalmazott ragasztótól, a parketta vastagságától, fafajától stb., de egyszerűen és gyor­san ellenőrizhető egy elektromos beütő tűs fanedvesség mérővel. (A felületi mérők gyakran megtévesztők, hiszen csak a felső felületet mérik, míg a beütő tűs szondák egészen mélyre beüthetők.) A csiszolás során az esetlegesen keletkező kisebb vetemedések és a mérés okozta lyukak is eltűntethetők.

Előnyük az átlagosan alacsonyabb áruk mellett, hogy nincs kellemetlen szaguk, és nem tartalmaznak allergén vagy egyéb, az egészségre esetleg káros hatású összetevőt. A szerszámok is könnyebben tisztíthatók, a visszamaradó csomagoló anyag és egyéb hulladék egyszerűbben kezelhető. Az oldószeres ragasztók általában erősebb kötést biztosítanak, mint a vizes bázisú társaik, ill. többségüknél nem áll fenn annak a veszélye, hogy a leragasztott fa átnedvesedjen, feldagadjon. Így a gyárilag felületkezelt termékekre is biztonsággal alkal-1 mázhatok. A gyártó a csomagoláson mindig feltűnteti a termék összetevőit és a szük­séges technológiai és hulladékkezelési tudnivalókat.

A poliuretán (PU ) ragasztók nem tartalmaznak sem vizet, sem pedig oldószert. Al­kalmazásuk különösen ajánlott a tömör és mozgékony fafajú (pl. bükk) vastag (18-22 mm) termékek esetében. Hazánkban csak néhány éve kaphatók az egykomponensű és lágyan, tartósan rugalmas PU-ragasztók, melyek komoly áttörést ígérnek, mivel a ko­rábbi ragasztóknak igen sok előnyeit egyesítik magukban:

  • egykomponensű, felhasználásra kész,
  • oldószermentes,
  • nincs kellemetlen szaga,
  • rendkívül rugalmas (mindig lágy, gumiszerű marad),
  • lépéshang csillapító hatása igen jelentős
  • igen magas lépéskomfort,
  • valamennyi parkettához, padlóhoz használható,
  • víz- és szilikonmentes,
  • padlófűtésen is alkalmazható, adalék nélkül,
  • sávos (csíkos) alkalmazása a csekély ragasztóigény miatt rendkívül olcsó,
  • a már megkötött anyagot tartalmazó hulladék háztartási hulladékként kezelhető.

A legnagyobb újdonságot a tartósan rugalmas tulajdonság jelenti. A ragasztó meg­kötés után is gumiszerű marad, engedi egy kissé mozogni a fát, miközben rendkívül erősen rögzíti is azt. A vertikálisan ébredő szakító erőket, melyeket a fa felpöndörödési szándéka okoz, elosztja, tompítja, nem adja á, mereven az aljzat egy-egy kis felületére, kiegyenlíti a feszültségeket. így lényegesen kisebb az esély arra, hogy felszakad­jon a ragasztás vagy az aljzatkiegyenlítő, vagy leváljon az esztrich felső rétege. Szin­tén a gumiszerűségének köszönhető, hogy hangcsillapító hatása lényegesen jobb, mint a megkeményedő ragasztóknak.

Teljes felületen történő ragasztás

Napjaink talán legelterjedtebb, az összes parketta esetében alkalmazható rögzítési módszere (8.7. ábra). Fenyő hajópadlók esetében, a hosszuk miatt fellépő ívessegek miatt nem ajánlott, mivel ezeket a görbületeket, hullámokat nem tudjuk ragasztás ese­tén kellően visszaigazítani és rögzíteni, amíg a ragasztó megköt. Amennyiben valami­lyen okból kénytelenek vagyunk mégis ragasztani, pl. nem elegendő a belmagasság, akkor nagy segítség, ha a pl. 4 m-es, enyhén íves hajópadló szálat 3-4 darabra vágjuk, hiszen így már gyakorlatilag egyenes szálakat is kaphatunk, sőt, a daraboláskor lehe­tőség nyílik egy-egy nem kívánatos fahiba kiejtésére is. Az így kapott, rövidebb ele­mekben a használat folyamán is kisebb vetemedési hajlam ébred. Ez a művelet a fent említett, flexibilis PU-ragasztók használata esetén svédpadlók és hagyományos csap­hornyos parketták esetében nem igazán szükséges, mivel a vastagabb nútfalú termékek esetében (általában a 15-22 mm vastagságú parketták) a csíkos ragasztás is elegendő.

Sávos ragasztás

A lágy, flexibilis PU-ragasztók teremtették meg ennek az igen előnyös és ugyanakkor nagyon gazdaságos ragasztási módnak a lehetőségét (8.8. ábra). Olyan parketták ese­tében alkalmazható, ahol elegendő vastagságúak a csapok, ill. a horony falak, mivel az aránylag ritka alátámasztás miatt a nútféder megmozdulhat, megroppanhat. A 10-11 mm vastagságú kétrétegű parketták még nem, de a 14 mm vastag szalagparketták már alkalmasak ehhez a ragasztási módszerhez.

Szögezés

A különféle fából készült padlóburkolatok lerakásának a legrégebbi és sokáig egyedü­li módja a szögkötéssel történő rögzítés. Ilyenkor a fapadlót valamilyen vakpadlóhoz rögzítjük szöggel, esetleg facsavarral. (Ha alulról is hozzáférhető a burkolat, akkor alkalmazható, pl. popszegecs is erre a célra.) Ez történhet ún. rejtett szögeléssel, ami a horony alsó falánál, vagy a csap tövében történik, és így nem látható, vagy egyszerűen átszögelve, amikor a szög- ül. csavarfejek besüllyeszthetők, és egy erre a célra készült kis fakoronggal lefedhetők. Ennek a klasszi­kus módszernek napjainkban is létjogosultsága van, nem csak az épület felújítások so­rán, amikor műemlékvédelmi, vagy meglévő szerkezeti magassági szintek indokolják, hanem pl. a 1-2 m-nél hosszabb szálakból készülő tömörfa padlóknál, ahol a lerakáskor azonnal rögzíthetők a helyükre igazított, egyenesre igazított, nem teljesen egyenes elemek.

Úsztatott lerakás

Az „úsztatott" elnevezés arra utal, hogy a padló nincs rögzítve az aljzathoz, hanem, mintegy úszik rajta. Az aljzathoz nem rögzített vakpadlós rendszerek is ilyenek, de ma­ga a burkolat ott rögzítve van a vakpadlóhoz. Elmozdulását az egybefüggő felület te­hetetlensége és a ráhelyezett bútorok gátolják, viszont szükség esetén szabadon tud dagadni vagy zsugorodni. Mivel nincs fixen rögzítve, különösen ott, ahol kevésbé terhelt, megmozdulhat és konghat. Amennyiben a lerakás során az egyes elemek old­ható kötéssel rögzülnek egymáshoz, akkor a padló károsodás nélkül is könnyedén visszabontható. Ez előnyös, ha pl. csak egy-két évig szándékozunk a helyiséget hasz­nálni, hiszen így a felújítható padlónkat magunkkal vihetjük, és több évtizeden át használhatjuk a gyakori költözés esetén is. A sérült padló lokálisan is gyorsan és egyszerűen cserélhető. Kiállításokon, installációs célokra kitűnően alkalmas módszer; ha a nemrég készített aljzat aránylag száraz, de még nem eléggé, akkor egy egysze­rű párazáró fóliára fektetett habszivacson, vagy egyéb alátét lemezen használhatjuk a fapadlónkat úsztatva, majd a beton lassú, oldalirányú szellőzéssel történő kiszáradása után leragaszthatjuk.

Az úsztatott lerakási mód alkalmazása a háromrétegű készparketták megjelenésével terjedt el. Ezeket a szalagparkettákat eleinte csak egyszerű nútféderes kialakításban gyártották, és úsztatáskor csak a szomszédos elemek csapjait ragasztották egymáshoz. Ez a módszer ugyan kevesebb ragasztót igényel, de a ragasztás miatt gyakran nem bontható sérülésmentesen vissza, ill. a kevés ragasztónak is van költsége és a munka is bonyolultabb így, mintha csak össze kéne ütni az egyes szálakat.

Ez az igény hozta létre az ún. „snap-rendszert". Ez a kö­tés hazánkban „pattintós"-ként vált ismerté. Itt a horony összeszűkül, és elegendő csak beütni a szomszédos szalagparkettát, amelynek a csapja megszorul és nem csúszik szét a két elem. Ez a módszer már kevésbé munkaigényes, de harántirányban még feltétle­nül ragasztani kell, sőt a létrejött kötés sem igazán erős. A gyakorlatban a hosszanti ol­dalakat is, pontonként összeragasztják itt-ott, továbbá szétszedés után már nem üthető ismételten össze. Nem tudott nagymértékben elterjedni, mivel megjelenését követően rövid időn belül megjelentek a piacon a különböző click-rendszerek, melyekkel már lé­nyegesebb erősebb kötés jön létre, egyszerűbb fektetési technológiával, és akár több­ször is visszabonthatok, ill. újból lerakhatók.

Számos click-rendszer jelent meg a különféle gyártóktól, sőt több szerzőjogi vita is kialakult e téren. Egyes click-kötések jóval gyengébb kötést biztosítanak, mint a társa­ik, de a legjelentősebb eltérés a végmegmunkálásban rejlik. Ugyanis amikor a haránt oldalakon HDF-elemből képezik ki az egymásba pattanó kötést, az lényegesen gyen­gébb, és az igénybevétel hatására sokszor rövid időn belül kilazul, mozogni, kotyogni kezd. Ezért az ilyen végmegmunkálású clickes parkettákat szintén célszerű ragasztani a végeiken, szemben a tömör, keményfából kiképzett végűekkel, amelyek már megfe­lelő erősségűek, és akár többször is fektethetők egyszerűen, ragasztó és bárminemű kötőanyag használata nélkül.

Az úsztatás a szalagparketták tipikus fektetési módja.

Úsztatás összetartó fémkapcsokkal

Az előző módszerhez képest annyiban különbözik ez a technológia, hogy itt egy külön erre a célra gyártott acélkapoccsal fogatjuk össze a szomszédos elemeket. Az egymásba fűzött kapocssorok egymástól legfeljebb 0,5 m-re kell, hogy legyenek. Ez az eljárás a 20 mm-es vastagságú svédpadlók fektetésére alkalmaz­ható, de természetesen csak akkor, ha a svédpadló elemek alsó felületében kimondot­tan erre a célra kialakított hornyolás megtalálható. Ilyenkor is a gyártó által ajánlott kapcsok alkalmazandók, hiszen ezeknek a kötőelemeknek is széles skálája található meg a piacon, különféle méretekben. Ha nem szándékozunk a padlót visszabontani, célszerű a jobb tartás érdekében az első és utolsó két sort hosszanti irányban is, míg az összes többi elemet a végeiken nútféderben megragasztani.

A fenti lehetőségekből mindig az igényekhez igazodva kell kiválasztani a legkedve­zőbb módszert. Természetesen variálhatók is az egyes módok, pl. a click-kötés a csí­kos ragasztással, a betonba süllyesztett párnafákra történő szögelés a párnafák közötti, aljzatra történő csíkos ragasztással stb. Utóbbi ajánlott, pl. 4-6 m hosszú fenyő hajó­padlók esetében, mert így az egyes szálak görbesége könnyen javítható, miközben a tartósan rugalmas PU-ragasztón kellemes, halk lesz a járás. A ragasztás miatt nem la­zul meg a szögezés, így jelentősen mérséklődik az esetleges későbbi recsegés is. A so­kak számára nemkívánatos recsegő hangot mérsékelni tudjuk, ha a vakpadló és a par­ketta közé egy egyszerű fóliát terítünk a sportpadlóknál szemléltetett módon.